Forgot me #ImagineWithSomeone

Érezted már úgy, hogy egyedül vagy? Hogy elhagytak? Hogy át néztek rajtad? Hogy láthatatlan vagy? Hogy nincs senkid? Hogy űr van a gyomrodban? És érezted már úgy magad hogy már nincs tovább?
Én most ezeket érzem. Mindet egyszerre! Pedig olyan jól megvoltunk. Sokat nevettünk együtt. Jó sok pillanat ami jó volt. Együtt... Mit is jelent ez a szó? Együtt... Azaz két vagy annál több ember hosszabb ideig tartó barátsága, vagy két ember párkapcsolata, akik rózsaszín ködben úsznak a szerelemben és nem felejtik el a másikat. Feltétlenül szeretik a másikat és mindig egymás mellett vannak, ha szükség van a másikra.
Ezek a gondolatok szánkáznak végig az agyamon miközben a kanapén ülök felhúzott lábbal, rajta átkulcsolt kézzel.
Úgy érzem magamat, mint akit átvertek, és mint egy kivert kutyát. Vagy mint egy kurva. Egy alkalom liba vagyok számára. Igen, ez a legjobb jelző rám. Két teljes hete várom a hívását, hogy észre vegyen, hogy Én vagyok a barátnője, aki hiányolja, hogy egy kis figyelmet kapjak tőle. De ez már régen mindegy! Nem számítok neki túl sokat. Több mint négy hete nem voltunk együtt. Úgy sem meg amúgy sem. Csak a banda meg a barátnőik.
- A francba! - csapok a lábamra hirtelen. Eszembe jut, hogy az egyik csajjal enyelgett azon a házibulin. Biztos megcsalt! - Izzy ne gondolj ilyenekre! Ő nem tenne ilyet! - motyogom magam elé. Hirtelen felállok és a szobánk felé veszem az irányt. Nem tudom mit csinálok. Nem vagyok egészen magamnál! Besétálok a szobába kinyitom a gardrób ajtaját. Kiveszek egy bőröndöt, rádobom a francia ágyra, majd bele dobálok pár ruhát. Össze húzom, leteszem a padlóra a bőröndöt, majd az éjjeli szekrényen lévő képre téved a szemem. Ő és én vagyunk rajta. Pont akkor kapott le minket már nem is tudom ki amikor Ő a vállára emelt. Szép emlék... Volt! De nem mára sem a közeljövőben tovább. Felemelem és a tükörhöz lépek vele. Mélyen nézem a képen Ő tökéletes mosolyát. Beléd szerettem! Nem is kicsit. De te mit érzel irántam? Gondolom nem ugyan ezt
Az asztalra nyúlok, ahol a rúzsom hever és kihúzom vele a számat, majd a fényképre nézek. Csak egy szó jut eszembe róla. Rövid gondolkodás után mosolyogva húzom le vigyorgó fejét a rúzzsal, majd rá írom azt a egyedül. Elégedetten teszem vissza a kupakot a rúzsra, majd a szoba sarkába sétálok, ahol a kuka van és beledobom a fényképet. Lehajolok a bőröndért és húzni kezdem kifelé. A bejárati ajtónál állok mikor kulcs csörgést hallok meg. Biztos Ő az! Gyorsan az ajtó mögé léptem a sötétbe, hogy ne lásson meg.
szót, hogy
- Izzy itthon vagy? - kiabálja. Lassan fogom meg az ajtót, hogy ne csukódjon be. Kinyitom majd a bőröndömmel együtt kisurranok az ajtón.
Kapkodom egymás után a lábaimat, csak ne jöjjön utánam. Ez is elég sok volt, hogy pár másodperce láthattam a hátát. Nekem az is sokat jelent. Elég sokat. Nem így akartam eljönni, nagyon nem így! Egyáltalán miért jöttem el? Nem is gondoltam erre, most meg itt sétálok London utcáin könnyes szemekkel. Eszembe jut mikor, elsőnek vesztünk össze és sírtam. Bocsánatot kért és letörölte a könnyeimet, majd magához ölelt! Úgy ahogyan még sohasem.
Nem tudom hova mehetnék! Vagy kihez? Igazán még barátaim sincsenek itt Londonban. Talán kiveszek egy hotel szobát, de azzal sem érek el sokat. Szerencsémre szakadni kezdett az eső. Találtam egy házat ahová beállhatok kicsit gondolkodni.
De minek, ha csak rajta jár az eszem? Az ő tökéletes arcán, mosolyán, nevetésén és csendességén. Nagyon rejtélyes és nehezen mondja ki azt amit érez. De velem megnyílt volt! Mindent bevallott és elmondott. Bárcsak megint minden úgy lenne! Úgy mint régen! Boldogan együtt.
Az eső csendesebb lett és úgy döntöttem ismét útnak indulok. Lassan és bizonytalanul lépek ki az ajtótól a bőröndömmel. Olyan mintha az eső áztatta volna az arcomat, de nem! Az a fájdalom elmondhatatlan. Csak sírok és sírok. Már azt sem tudom merre megyek. Csak megyek! Nekem már mindegy! Elfelejtett a világ legjobb pasija, elhanyagolt és talán még meg is csalt! Hát nem egyszerű? Megértem miért hanyagolt el...
De ez miért is érdekel?
Gondolkodásomat az ajtó nyikorgása zavarja meg. Itt áll velem szembe. Ő a tökéletes kócos hajával, a gyönyörű szemeivel és meglepődött arcával. Hogy kerülök én ide? Az eszem gondolkodik a szívem irányít. Ez nem helyes!
- Miért mentél el? - kérdezi halkan. - és ez? - tartja fel a fényképet. - miért van ráírva, hogy egyedül? - kérdezi csillogó szemeivel.
- Menjünk be! - morgom, majd befelé húzom a bőröndöt. Megállok a kanapénál és őt nézem, ahogyan engem néz.
- Igen tudom, hogy elhanyagoltalak. De gondolkodnom kellett! - mondja lehajtott fejjel. - és már tudom mit akarok! - motyogja. A düh amit éreztem valahogy elszállt és valami teljesen más vette át a szerepet. A gyomromba már nem éreztem azt a hatalmas nagy űrt. Helyette aranyos kicsi pillangók repdesnek benne. - ... szóval megbocsátasz? - néz rám árbús szemekkel. Közelebb lépek hozzá, kiveszem a kezéből a fényképet, majd azt leteszem a dohányzóasztalra. A két kezem közé fogom a fejét és egy lágy csókot lehelek az ajkaira.
- Ezt vegyem egy ig...
- Nem! Csak régen láttalak és beakarlak pótolni! - csúsztatom a kezemet a hajába. Elvigyorodik majd hirtelen emel az ölébe. Ajkait kínozni kezdem miközben a háló felé tartunk...


~ Loi